Rompark

Vigyünk magunkkal egy két és fél éves, rózsaszínbe öltöztetett rohangálógépet, hagyjuk, hogy a magas kupacokba gyűjtött, citromsárga levelek közé ugorjon és máris vidámmá válik a hétvége. Különösen, ha a kupacot nagy munkával összegyűjtő nénit kicsit felbosszantjuk ezzel. Egyikünknek sem árt a mozgás, ha esetleg megkergetne.

A sárpentelei erdőt jegyzik. Itt nevelkedett Széchenyi Zsigmond, az Afrika-járó vadász-író, amikor a terület még a Széchenyi-család birtokához tartozott (1945-ig). Hányan lehetnek ma az országban, akik az ő történeteinek hatására kezdtek el vadászattal, természetjárással foglalkozni, akiknek életére, életszemléletére alapvetően hatottak gondolatai? Hány könyvespolcon állnak ott a könyvei? Hány elektronikus könyvolvasón? Ez utóbbi kérdés messzire vezet és egyből összekapcsol a valósággal.

Mert Széchenyi csak érdekesség. Az erdő ettől függetlenül, saját jogán, ráadásul meglehetősen elevenen él ma is a lokális köztudatban. Egy maroknyi természet Székesfehérvár hátsó udvarában. A városi ember pillanatnyi menedéke a füstből, betonból, zajból. A modernitásból. Természetes, hogy népszerű.

Felállítása óta hányan tették ezt a rudat a nyakukba? A tábla nagyon erre ösztönöz…

Népszerű és célra alakított. A parkolóból egy sétaösvény indul, megállókkal, eredi tornapályával. Kétszáz méterenként jelzés, hogy mennyit sétáltunk eddig. Nem csak sétaösvény, futópálya. A teljes kör két kilométer. Bejárjuk. Leveleket, gombákat fényképezek. Közben néhány futó többször is elhalad mellettem. Kettő-négy-hat-nyolc: ki-mennyit bír, szeret. A tornapálya megállóinak láthatólag nincs sok értelme, senki nem áll le rönköket emelgetni, húzódzkodni, guggolásokat csinálni, de a tisztított, karbantartott, jelölt futópálya annyira jó ötlet (és kialakítása olyan kevés pénzbe kerülhet), hogy nem is értem, miért nincs minden kisebb-nagyobb település mellett ilyen. Akár több is. Nincs rá igény, mert hagyományosan lusták vagyunk?

Talán pont fordítva működik: az intézmény megteremtené a saját közönségét. Mert kinek van kedve a házak között, betonon, autók mellett, bicikliseket-gördeszkásokat kerülgetve kocogni, ha néhány perc autózással (biciklizéssel?!) a város határában kialakított erdős területen, tiszta levegőn, természetközelben is megteheti ugyanezt? Mennyit javulnának az ország egészségügyi mutatói, ha a lakosság nagy része heti kétszer 30 percet kocogna, korosztály-függetlenül? Mennyivel több pénzünk maradna a családi kasszában, az állami költségvetésben, ha egy kicsit egészségesebbek lennénk? Mennyivel több erőnk lenne a hétköznapok szürke kihívásaihoz, ha frissebb, sportosabb, energikusabb lenne a szervezetünk? Hogy a hétközi (vagy inkább: örökös) munka után erre már nincs erő? Nem arról lenne szó, hogy pont ettől lesz?

Egy-egy erdei futópálya önmagában persze nem old meg semmit, de alapvető feltételnek tűnik. Mennyire furcsa, hogy alig van példa rá! Önkormányzatok, polgármesterek! Lehet ilyen egyszerűt, olcsót, betarthatót is ígérni! Hátha elhisszük.

Délebbre hajtunk, kastélyokat keresünk. Soponya, Seregélyes. Mindegyik a Zichyek tulajdonában volt, mindegyik az ezernyolcszázas évek elején épült és mindegyik angolkerttel van körülvéve. Nincs szerencsénk. Az elsőre már útikönyvünk is azt írta, hogy nem látogatható. Reméltük, kívülről néhány fotót készíthetünk róla, de nem tudjuk megközelíteni. A seregélyesi ma kastélyszálló, elvileg körbejárhatnánk, kicsit szétnézhetnénk belül is, de a kastélyparkra és fáira minimumprogramként számítunk. Talán felújítják, talán ennyire turistaidényen kívül vagyunk, talán a sajtóban annyira hangsúlyozott gazdasági megtorpanás tesz keresztbe megint, de a kovácsoltvas kapura egy furcsán alliteráló „Das Schloss ist geschlossen!” táblát függesztettek, vagyis nem jutunk be.

Továbbautózunk Tác és a határában lévő valamikori római város, Gorsium felé. Senki nincs az utakon, csak mi kavarjuk a port. Valaha nagyobb élet volt errefelé. Főútvonal. A Római Birodalom Duna-menti erődjeit összekötő hálózat húzódott itt. Kereskedők, katonák vonultak nap, mint nap. Persze a környezet is más volt. Hajózható folyó segítette a közlekedést s a szántóföldek helyett mocsarak vették körül az erre járókat. Valószínűleg az éghajlat is sokat változott. Melegebb, mediterránabb lehetett. Most meg félünk a felmelegedéstől, mint valami idegentől.

Az út melletti földek nem csak a török időkben elpusztult falvak maradványait (a lakosság valószínűleg az előbb említett mocsarakba menekülhetett) rejtik, hanem jóval régebbi korok nyomát is: római kori kocsitemetőt, avar és kelta sírokat, kőkori településmaradványokat találtak a régészek. A legjelentősebb, mindenki által ismert feltárás (de legalábbis mindenkinek ismerősen cseng a név) a II-IV. században virágkorát élő város, Gorsium. A Kárpát-medence legnagyobb régészeti parkjának mondják.

Félkész betonoszlopok. Romot imitálnak

A kastélyos kudarcok után kellemes meglepetés, hogy nyitva találjuk. Pontosabban belépőt szednek a bejáratnál, hiszen bezárni egy ekkora szabadtéri múzeumot lehetetlen lenne. A jegyszedő bódé előtt „Kutyával őrzött terület! Vigyázz!” tábla vár ránk, de bátran feltételezzük, hogy az üzenet csak a záróra után hatályosul. Gyerekeknek ingyenes (legalábbis két és fél évesnek a jelek szerint az), magunknak pedig megfizetjük a belépőt és elindul a körséta.

A romok néha egészen újak és a legkevésbé sem romszerűek. Nem baj, épphogy több ilyen kéne, hogy segítse a képzelőerőnket

Lakóházak, temető, templom, középületek maradványai. Szinte csak az alapok. Amit a földből elő lehetett ásni. Kőtáblák, sírkövek, töredezett szobrok. Néhány kaput ismét felépítettek. Honnan tudják, hogy ilyesmi lehetett, sohasem értettem. Oszlopok, oszlopsorok állnak 2-3 méter magasan, egyik sem eredeti. Tetejük sincs, romokat imitálnak. Kicsit műanyag érzés fog el, átverős. Csak azért vannak ott, hogy úgy érezzem, a maradványok jelentősek. Persze azok, de a kívülállónak nem lenne látványos, ha nem toldják meg ezzel. Mégis jó itt sétálni. A parkos elrendezés, a tisztán tartott terület jó érzéssel tölti el az embert, miközben arra gondolhat, hogy 1700 évvel ezelőtt pezsgő élet volt ezen a helyen. Térkép, magyarázó feliratok segítik a tájékozódást. Arra a részre érek, ahol régen a kikötő volt. Ma a környéken sincs víz. Lépcsőzetes félkörívhez érek, talán színház lehetett. Mit szólnának az akkori színészek-rendezők, ha látnák mai utódaikat?

A kőtábla segít megérteni, hogy Gorsium hogyan terjeszkedett az évszázadok alatt

Ezt a kupacot sajnos újra össze kell gereblyézni

Útikönyvünk a magyarországi Pompejit ígérte. Kellemes őszi sétát kaptunk inkább. Gorsium mint látványosság nem reménytelen. Nyilvánvalóan jó kezekben van, figyelnek rá, rendben tartják. Híre, mérete vonzóvá teheti országosan. De a jelenleginél többre lenne szükség. Modern szabadtéri múzeumra. Pénz kell hozzá? Igen, mint mindenhez. Nincs? Szeretjük azt hinni, hogy az országnak nincs pénze. Többek között erre sem, vagy erre aztán már tényleg nem. Pedig csak körül kell nézni. Ennyi biztosan lenne. Hogy miért nem jut el ide? Miért nem jut el más helyekre? Látva, hogy az elmúlt 20 évben egy ilyen pici országot sem tudtunk elviselhető módon irányítani, felvetődik a kérdés, hogy megérdemelnénk-e, ha megmaradt volna nagyobbnak? Megérdemeljük-e egyáltalán ezt, ami van?

Kifelé ballagunk, vissza a kocsihoz. Sietni nem kell, ebédre már úgysem érünk haza. Elköszönünk a biciklivel érkező, feltehetően a közelben lakó, leveleket gereblyéző nénitől. Ő tartja rendben ezt az egész, nagy területet? Kicsit irigykedem rá, nyugis munka lehet, mégha derékfájós is. Jól halad, egész komoly levélkupacokat rakott már össze. Apró, rózsaszín kabátos csapattagunk is észreveszi a sárga halmokat. Megállíthatatlan hirtelenséggel indul az egyik felé…

Az írás eredetije az Autóteszt magazin 2010 márciusi számában jelent meg "Rompark, kastélypark, parkerdő" címmel.

Az Országjáró/Világjáró rovattal kapcsolatos megjegyzéseket, ötleteket, kérdéseket, kritikákat rendületlenül várjuk a pechtol (kukac) autoteszt.com mailcímre.

Az Országjáró/Világjáró rovat korábbi írásai:

   Álomcsapda napló

   Wdvorhel