Busólátás

Az egyébként üres utcákat ellepik a parkoló autók, a szálláshelyek dugig telnek, a város lakossága hirtelen másfélszeresére duzzad. A 2011-es kései húsvét egyik következménye, hogy február helyett idén március első hétvégéjén van busójárás. Kedvcsinálóként egy régebbi alkalom emlékeit vesszük elő.

A megnyerő mosoly egyből megszeretteti velünk a karnevált

Tetőtől talpig birkabőrbe öltözött, sötétbarna-vöröses, faragott maszkot hordó, szarvakkal, ostorokkal, doronggal, villával felfegyverzett alakok. Maskarás emberek, hármas-négyes csoportokban vonulnak az utcán, ijesztenek. Néha feltűnik maga az ördög is, kis segédeivel, máshol pedig vasorrú bábát imitáló boszorkány toporog. A gyerekek is beöltöznek, ők a jankelék. A busók több tucatnyian lehetnek, minden sarkon beléjük botlunk. A napokig tartó mulatság farsangvasárnap tetőzik. A busók csónakokon, evezve jönnek a Duna túlpartján lévő szigetről. Gyülekező van, minden jelmezes figura ideérkezik, majd együtt vonulnak a főtérre. Ott már hatalmas máglya várja őket, hogy nagy felhajtás közepette elégessék a telet. Mit jelent a busójárás? Honnan ered a népszokás?

Török idők. Mohács környékén úgy látszik mindent ide illik visszavezetni. A legenda szerint a falu lakosai a Mohácsi-szigetre menekültek a török elől, félve a dúlástól, gyilkolástól, megalázástól, ki tudja, mitől még. Egyik este titokzatos öregember jelent meg a tábortűznél, bátorságra biztatva a bujdosókat, és sorsuk jobbra fordulását jövendölve. A vén sokác erőt öntött beléjük, és ötletet adott nekik. Félelmetes álarcokat, maszkokat öltöttek, az éjszaka leple alatt átkeltek a folyón, és egyszerű fafegyverekkel, pokoli zajt csapva rontottak a holtra rémülő és így megfutamodó törökre.

Mások szerint a hagyomány jóval korábbi időkre nyúlik vissza, a honfoglalás előttre, s értelme nem a török, hanem az itt lakókat azoknál is jobban sanyargató, minden évben konokul visszatérő tél elűzése. Sőt azt mondják, valószínűleg a hagyomány egy még régebbi termékenységkultuszt magába olvasztva teljesedett ki a ma ismert formájára.

A fogadalmi templom előtt rakott máglya az esti fellépésére vár, amikoris főszereplővé válik

Ha jobban belegondolunk, a két magyarázat nem mond ellent egymásnak, megférnek jól, mint az élet annyi más dolga is, ha nem akarunk köztük mesterségesen ellentétet találni, szítani. Mohács alapelve. A sokat hangoztatott okoskodás itt tényleg működik, nem erőltetett, sőt nyilvánvaló értéket teremt. Á la carte-agyú politikusaink elnézhetnének ide, hátha más véleményük lesz a világ működéséről, az ország lehetőségeiről.

Soknemzetiségű város, mindig is az volt. Németek, szerbek, horvátok éltek-élnek itt a magyarokkal. A főtéren farsangkor ma is leng a horvát lobogó, a busójárásra népviseletbe öltözve érkeznek a rokonok a környező országokból. Horvát népzene szól az utcákon, szlovén rendszámú kocsik állnak a parkolókban. Az embernek az az érzése támad, hogy a busójárás nem is magyar, hanem szláv szokás, csak valamiért pont nálunk tartják. Talán hogy megmutassák, milyen egy igaz mulatság, egy igazi farsang, egy igazi felvonulás. Kis időt kell csak a forgatagban tölteni, s rájövünk, nélkülük az esemény más lenne, talán nem is létezne, de biztosan nem ilyen formában. Magunknak kellett erre rájönni, nem írták sehol, nem mondták soha. Valami félreértelmezett öntudat meggátol minket a minták helyes felismerésében. A busójárás magyar népszokás, hangoztatjuk, ahelyett, hogy büszkék lennénk arra az együttműködésre, amit közösen létrehoztak.

Az előbbi mese is sokácokról szól, egy horvát népcsoportról, akiket idehaza sokszor (hogy kavarjunk egy kicsit) katolikus rácoknak neveznek/neveztek. A rácok ugyebár a szerbek lennének, régi magyar szóval. Mondják, Szerbiában önálló népnek tekintik a sokácokat, míg ők önmagukat horvátnak vallják. A magyarok meg (a fentiek alapján) azt gondolták róluk, hogy szerbek. Kérem, ez a Balkán (Magyarországot is beleértve), ahol senki nem tudja, hányadán álljon a szomszédjával. Egy korábban látott érték-világtérkép ugrik be (Inglehart-Baker; 2000), ahol már első ránézésre kilóg a lóláb, amikor Magyarországot a „katolikus nyugat” klaszterbe sorolják, miközben koordinátáival Macedónia, Bosznia, Szerbia társaságát élvezi. Behunyt szemmel értékelünk, ebben jók vagyunk.

Alakulóban a vásár, a tömeg még nem teljes

A farsangi program már csütörtökön kezdődik, de mi csak szombat reggel indulunk Mohács felé. Már állnak a vásári pultok, néhány forraltboros és kürtőskalács-árus próbálkozik. Busókat is látunk itt-ott, de a vásár látogatottsága egyelőre gyér. Nyoma sincs a következő napra várt tömegnek. Csak a vasárnapot akarjuk a városban tölteni, elsőnek a környéken néznénk körül. Kölked közel esik, a jelzett „gólyamúzeum” érdekesen hangzik, azt gondoljuk, nyilván nem arról van szó, hogy a gólyákról csináltak egy múzeumot. Pedig igen.

Otthonos gólyafészek, fiatalnak mondható lakóval

Kölked kicsi, láthatóan szegény település. Nem lehet nem észrevenni az omladozó házakat, a rendezetlen kerteket. Akik az ország fejlődéséről szoktak beszélni, körbenézhetnének errefelé is, nem csak Budapest belvárosában. Rájövünk, jó ötlet a gólyamúzeum, bármilyen is lesz. Legalább idevonz néhány embert, ráteszi Kölkedet a térképre. A falun belül könnyű megtalálni, mert Kölked kicsi. Ha valakit megkérdezünk, jó eséllyel rávágja, hogy „a szomszéd utcában”.

Nem az év madara

Lapos, hosszú épület, talán óvodaként vagy hasonlóként működhetett régen, az udvaron a hitelességet növelendő két gólya billeg, talán élelmet keres. Mosolygósan vezetnek körbe. Megtudhatunk mindent az Európában kiépült gólyafalu-hálózatról (amelynek Kölked nem része, de ez egy másik történet), a gólyák életéről, a vándorlásukról, a fészkükről, evolúciós értelemben vett rokonaikról. Preparált gólyák és társaik segítenek elképzelni, meglátni, milyen is ez a madár, amit minden gyerek ismer. Úgy tűnik, vezetőnk inkább gyerekcsoportok kalauzolásához szokott, de igyekszik minket is szórakoztatni, némi tudást átadni. Megtanuljuk többek között azt, hogy egy gólyafészek akár 300 kg is lehet, hogy a madarak 7 ezer kilométert is megtesznek vándorláskor és hogy a gólyák albérlői a verebek, akik sohasem építenek saját fészket. Nem bírjuk megállni mosoly nélkül, mikor vezetőnk közli, hogy „a veréb mellesleg az év madara volt 2007-ben”. Mintha azt mondanám, hogy az enyém volt az év postaládája a társasházban.

A gólyamúzeumot ajánljuk mindenkinek, aki nem a bécsi Természettudományi Múzeumot tartja minimumnak és értékelni tudja az egyszerű dolgokat is, de főleg gyerekes családoknak, ahol a kicsik egész biztosan élvezik kedvenc madaruk bemutatását.

Kopjafák jelzik a vesztes csatát, ahol kishíján az országot is etemettük

Mohácstól délre található a Történeti Emlékhely, a híres csata mementójaként, ahol olyan sokat emlegetett, végzetes vereséget szenvedtünk a törököktől. Az ország történetének fordulópontját jelentette, a sokéves hanyatlás után végleg elbuktunk. Véget ért az állami, politikai önállóság, mondhatjuk: a középkori Magyarország megszűnt létezni. Nem volt egyértelmű, hogy valaha talpra tudunk állni (ha ehhez viszonyítunk, akkor most nem is állunk olyan rosszul, hmm).

II. Lajos 20 évesen halt meg. A szobor vagy egy későbbi állapotot ábrázol, vagy az ország vezetésének terhei gyorsan öregítik az embert

A másodikak csatája. II. Lajos vezette sereg II. Szulejmán csapatai ellen. Lajos alig volt húsz éves, de már tíz éve király. Fiatal srác, még akkor is, ha azok más idők voltak. Nem csak magyar, hanem egyben cseh uralkodó is, s mint választófejedelem, fölmerült a neve a császári cím elnyeréséért is. Tehát semmiképpen sem egy perifériás, tehetetlen, ismeretlen király. Lajos meghalt menekülés közben, a legenda szerint a Csele-patakba fulladt. Ha már erre járunk, érdemes felkeresni a helyet. Nehéz elképzelni, hogy augusztusban annyira megáradjon, hogy bele lehessen fulladni az egyébként néhány centi mély vízébe. Esetleg ha öten nyomták lefelé a fejét.

Szulejmánról sem tanítanak sokat. Az akkori világ egyik legnagyobb hatalmú uralkodója, néhány év alatt meghódította Örményországot, Mezopotámia egy részét és Perzsiát (mely államot lakói már akkor is Iránnak hívtak). Nem csak hadúr, hanem a kultúra és tudomány odaadó támogatója, olyan törvények megalkotója, amelyek aztán évszázadokra formálták Törökország jogrendjét. A Török Birodalom fénykora hozzá kapcsolódik. Magyarország egy igazi nagyágyúval mérte össze erejét, lehet, hogy szükségszerűen bukott el.

Az emlékhely bejárata komor ötvösmunka, mintha a rácsok csontokból lennének. Baljós és a maga módján monumentális is. Belül kopjafák állnak, több mint száz. Sétálunk köztük, megkongatjuk a lélekharangot. Az emlékhely mégis csalódás. Szebben, ötletesebben, és főleg tartalmasabban ki lehetne alakítani. Nem ismeretterjesztő és nem érdekes. Arra épít, hogy a kopjafák között ballagva elgondolkodunk. Múlton, vereségen, nyomorúságon. Hát ilyen célra tökéletes lehet. De hányan gondolják azt, hogy tényleg erre van szükség?

Megkeressük a szállást. Nagy örömmel fogadnak, látjuk már, hogy jó helyre jöttünk, szerencsénk volt a foglalással. Pedig ekkor még nem is sejtjük. Kiderül, este borkóstoló van a ház saját pincéjében, a ház saját borából, fellép a helyi tamburazenekar. Meghívnak minket, természetesen elfogadjuk.

Házigazdánk tamburazenekara akció közben

A megadott időpontban a pince felé vesszük az irányt, ahol már kisebb csapat gyűlt össze és hétfős banda pengeti a (talán horvát?) zenét, köztük házigazdánk. Kiváló hangulat, kiváló bor. Csak megerősödik bennünk a fentebb írt nemzetiségi diverzitással kapcsolatos gondolat. A falakon képek lógnak, vörös-fekete-fehér színek dominálnak, a régi sokác szőttesek színeit tükrözik. Gyorsan kiderül, az alkotó, Tatai Tibor, is ott ül az egyik asztalnál, megpróbáljuk elcsípni egy rövid beszélgetésre. Könnyen kötélnek áll. Mesél a mohácsi életről, a szokásokról, saját magáról. Vergiliusi idillt tár elénk, egy másik világot. Hogy ő tényleg ebben él-e vagy csak mondja, nem tudom.

Másnap kezdődik a forgatag. Újra rádöbbenünk, hogy milyen jól választottunk szállást. A busók házhoz jönnek, házigazdánk ismert ember. Isznak egy pohár bort (kettőt), még nekünk is jut. Megpihennek a menetelés előtt. Horvát rendszámú kocsi áll be az udvarba, jelmezes alakok szállnak ki belőle, ölelgetik házigazdánkat, (gondolom) horvátul beszélnek, s szállásadónk ugyanígy válaszol. Rokonok, ismerősök? Csak állunk közöttük és nem hiszünk a szerencsénknek: ki sem mozdultunk, és körénk jött a karnevál, maszkjaival, borával, beszédével, zenéjével.

Gyülekező a Duna-parton. Mindenki vonul, mi is. Óriási a tömeg, elképesztő mennyiségű maskarás ember. Megtörténik az áthajózás, elindul a menet a főtér felé. A vásár teljes erőbedobással lüktet. Forralt bort iszunk, kenyérlángost eszünk. Helyi specialitást, fekete kerámiát vásárolunk, és nézegetjük az eladó busó-maszkokat (2.000 forinttól 40.000 forintig szórnak az árak). A színpadon előadások, jelmezverseny és táncbemutató, tamburazene. Sötétedéskor meggyullad a máglya, fényt és meleget pumpál a télbe, hogy legyőzze, elűzze, legalább egy évre elriassza. A főtér megtelt turistákkal, Mohács életre kelt, hacsak egy napra is. A tömegben mindenütt ott állnak a tetőtől talpig birkabőrbe öltözött, sötétbarna, vöröses faragott maszkot hordó, szarvakkal, ostorokkal, doronggal, villával felfegyverzett alakok. Igazinak tűnnek.

 Az írás eredetije az Autóteszt magazin 2008 áprilisi számában jelent meg.

 Az Országjáró/Világjáró rovat korábbi írásai:

   Erdély peremén

   A nagy Hungária-Körút 9.