RSS
Országjáró
Turjánháton
2011. április 25. 11:16 | Írta: Pechtol Attila
Valamiért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy korrekt kirándulás lebonyolításához messzire kell utazni. Lássunk egy ellenpéldát!
 |
A templom legszebb arcát talán a tájház kertjéből láthatjuk |
„Üdvözöljük Árpád-kori településünkön!”- hirdeti a tábla az első házak vonalába érve, s mi egyből tudjuk, egy átlagosnál nagyobb öntudattal rendelkező helyre érkeztünk. Az öntudat persze rossz is lehet. Yoda mestertől tanult logikával állíthatjuk, hogy büszkeséget szül, ami csak belerángat minket mindenbe, amiben nem kéne részt vennünk. Másrészről az öntudat önfigyelmet is jelent. Fontosabb lesz, amik vagyunk kívül-belül. Érződik ez Ócsán is, gyorsdiagnózisunkat igazolandó. A város figyel magára, csinosodik, szépül. Lehetőségeihez mérten persze, de ez is így van rendjén. Megítélni mindig a körülményekhez viszonyítva kell.
A leghíresebb a templom, szinte mindenki ismeri valahonnan. Albumokból, tévés kvízjátékból, kártyákról, gyufásdobozról. Nem az a lényeg, mikor épült, ki építette, hogy újították fel. Hosszan beszélhetnénk arról, hogy az egyik legépebben megmaradt, legjelentősebb középkori emlékünk, hogy egyedülálló freskói az Árpád-korból valók, de az épület nekünk nem erről szól, nem vagyunk művészettörténészek, és nem is próbálunk úgy tenni. A kilencvenes évek elején elvégzett felújítással a város olyan impozáns épületet kapott, amelyet mindenki egyből elkezd fényképezni, amit minden település irigyel tőle. A piros tetős, díszes falú templommal Ócsa arcot szerzett magának. Valamit, amitől híres lehet, valamit, ami idevonzza az embereket.
A tájház bal sarkánál több célra is használható benzinmotor áll. Kettővel mellette csak nem egy rakétavető? (nem)
S ha az emberek jönnek, gondoskodni kell arról, hogy ne csalódjanak, sőt tudjanak mást is csinálni, nem csak két-három, különböző szögből elkattintott fényképet. A környező utcák frissen lerakott díszköve azt az érzetet kelti, mintha valami fontos helyen lenne az ember. A kirakott fatáblák, a szinte bármikor rendelkezésre álló idegenvezetés, a népművészeti bolt, a gondosan nyírt gyep, a karbantartott fák otthonos érzést keltenek, azt sugallják, Ócsa foglalkozik velünk, hiszen foglalkozik magával. Mintha nem is az Alföld szélén lennénk, hanem valahol az ország nyugati csücskében.
A templom tornyai nádtetős házakra néznek le, a Duna-Ipoly Nemzeti Park által üzemeltetett, a XVIII. század magyaralföldi világát tükröző tájház-együttesre. Fotókiállítás mutatja be a környék mai élővilágát, kis tárlat a sokezer évvel ezelőttit: mammutfogak, ősbölény csontjai képezik a szerény látványosságot. Érdekesebb a régi helyi eszközökkel, bútorokkal berendezett parasztház, illetve a nemrég nyílt népviseleti gyűjtemény és babamúzeum. Mielőtt félreértenénk: az utóbbi kettő nem két külön kiállítás, hanem egy és ugyanaz. Az összegyűjtött babákat népviseletbe öltöztették, erről van szó. Körbenézve megtudhatjuk, hogy errefelé feketét vagy sötétzöldet hordott a menyasszony esküvőkor és hófehér volt a hétköznapi viselet, amiben a földekre jártak dolgozni. Ebben is nagyot fordult a világ (én például nem is járok a földekre dolgozni).
Babakiállítás népművészettel egybekötve és akasztott patkók várnak nálunk ügyesebb játékosokra
Kifelé menet rúdra fűzött patkókat veszünk észre, s kérdésünkre elmondják, ha gyerekkel jöttünk volna, gyakorolhatná a patkódobást. És mi nem próbálhatjuk ki? De. Kb. tizenöt dobásból egyetlen patkót sem sikerült az oszlopra hajítanunk, kicsit csalódunk magunkban. Az ember mindig többet vár, legalábbis ha önmagáról van szó. Na, nem baj, mi máshoz értünk.
A tájház fenntartásával kapcsolatban két kérdés is felvetődik. Miért egy nemzeti park végzi? És ha már így alakult, miért pont a Duna-Ipoly NP? Ócsa a Kiskunság északi határánál van, így kívülállóként logikusabb lenne, ha a Kiskunsági Nemzeti Park látná el ezt a feladatot. Gyorsan kiderül, régebben pont így volt a felállás, de a mai működésre nincs magyarázat, legalábbis ott helyben nem adnak rá. Így alakult. Ezt az érvet értenénk, az egész ország ezen az elven működik vagy ezer éve.
Ez valószínűleg nem az a bizonyos egy
Egyértelmű választ kapunk viszont az első felvetésre. Kevésbé közismert, de a város határában szigorúan őrzött, Európa-hírű (hogy ez konkrétan mit jelent, az más kérdés) védett övezet húzódik, az 1975-ben létrejött Ócsai Tájvédelmi Körzet, a láprétek és láperdők világa. A területet annyira óvják, hogy vezető nélkül nem is látogatható, csupán egyetlen, erre kialakított tanösvényen. Vezetőt bérelhetünk 7000Ft/óra díjért, ami háromórás kirándulást feltételezve nem is olcsó, ha nem vagyunk elegen, hogy sokfelé darabolódjon a költség.
I. világháborús emlékmű Ócsa központjában, és korhadó, hatalmas fa feszít a tanösvény mentén
Turjánvidék. Mit is jelent ez? Lápos, fekete talajú, termékeny, mélyen fekvő rétet, ahol helyenként megáll a víz. Régen erre folyt a Duna. Régi medrében egyedi viszonyok között különleges állat- és növényvilág alakult ki. Ezt az értéket próbálják védeni, megőrizni a nemzeti park szakemberei.
Vegyük észre a mellső lábak fölött kapaszkodó kullancsokat!
Hosszabb, fizetős túrára nem vállalkozunk, nem vagyunk hozzá elegen és az időnk is kevés. A tájháznál vásárolt füzet (a mókás nevű „Cincér-füzetek 1.”) alapján viszont nekivágunk a fentebb említett engedélyhez nem kötött tanösvénynek, hogy megnézzük milyen is egy lápi erdő. Dabas felé hagyjuk el a várost, s a nemsokára délnyugatnak kanyarodó út bal oldalán indul a keresett útvonal. „Selyem-réti tanösvény” – írja a tábla, s mi leparkolunk a kocsival. Másfél kilométeres séta következik, oda-vissza számolva három. Nem sietve, a füzetet olvasgatva, körbenézve egy óra alatt kényelmesen végigjárható.
Az ösvényen hat megálló került kialakításra. A füzet mindegyiknél elmagyarázza, mire is kell figyelnünk. A különböző fafajokra, az állatnyomokra, madárhangokra, a lápi víz sötét színére, a korhadó fákra. Jól láthatóan nyüzsög az élet. Sűrű aljnövényzet, szétfutó gyíkok, ugráló békák, támadó szúnyogok mindenütt. Az ócsai lápi erdő természetbúvár-paradicsom, mesevilág.
Hogy tudjuk, merre kell menni
A kocsihoz visszaérve egy másik különlegességhez, az ócsai pincesorhoz kanyarodunk. A löszréteg alá vájták vagy 400 évvel ezelőtt, a hajdani ős-Duna partján. Nyugat felől nyitott, nádborítású, nyeregtetős pincék, legalább száz darab áll a hegyoldalban (jellemző, hogy a néhány méter magas dombot már hegynek nevezik errefelé), de csak egyetlen eredeti van köztük, egyetlen áll olyan régóta. Megpróbáltuk megkeresni, melyik az, de nem sikerült.
Utolsó állomásunk a madárvárta. Ide be kellett volna jelentkezni előre, nem is gondoltuk, hogy hirtelen látogatásunk eredménnyel járhat, csak körbe akartunk nézni a területen. A városközpontból Alsónémedi felé kell indulni, majd a településtáblát elhagyva az első vadveszély táblánál forduljunk jobbra. Rövid út után sorompóhoz érünk, itt kezdődik a madármegfigyelő állomás.
Ha nálam a kertben lenne ilyen táblagyűjtemény, mit gondolnának, honnan szereztem?
A madárvárta az őszi és tavaszi vonuláskor gyűrűzőállomásként is működik. Madárbefogás egyébként az év nagy részében, folyamatosan zajlik, ha egyeztetünk időpontot, részt vehetünk a munkában. Kilátótorony, feltekert hálók. A csősszel futunk össze (de rég találkoztam olyan emberel, aki azt mondja magáról, hogy „csősz”), aki udvariasan jelzi, hogy épp rosszkor jöttünk, ilyenkor nem szabad errefelé lófrálni, de ha két nap múlva erre járunk, segíthetünk begyűjteni a hálókból, ami beleakad (infó: www.omve.hu).
Ócsa nem egy modern szabadidőközpont, de láthatóan nem is akar az lenni. Csinos város komoly értékekkel. Nem a túrizmusból él, nyilvánvaló, hogy a helyi konvektor-üzem sokszorannyi iparűzési adót fizet havonta, mint az éves idegenforgalmi bevétel. Mégsem egy ipartelep, hanem egy zöld település körvonalazódik előttünk. Mert nem az a zöld, aki a pandákért izgul Budapest belvárosában, a tévé előtt ülve. Nem az, aki az atomvonat elé kötözi magát a sínekre. Zöld az, aki gyíkokat fényképez, madarakat gyűrűz, erdőt jár. Zöld az, akinek zöld az életmódja, a mindennapjai, hivalkodás nélkül, természetesen, talán ösztönösen.
Az írás eredetije az Autóteszt magazin 2008 júliusi számában jelent meg.
Az Országjáró rovattal kapcsolatos megjegyzéseket, ötleteket, kérdéseket, kritikákat rendületlenül várjuk a pechtol(kukac)autoteszt.com mailcímre.
Az Országjáró/Világjáró rovat korábbi írásai:
Bejelentkezés