Sose' volt még ilyen jó...

A nyár derekán járunk, árnyékban is minimum harmincöt fok lenne, de nincs árnyék. A tücskök sem muzsikálnak, akkora a forróság. Mi mégsem a Balaton hűsítő habjaiban lubickolunk, hanem izgatottan figyeljük a távolból pattogva közeledő fekete-narancssárga versenyautót. Tíz-tizenöt méterre állok az „úttól”, vagyis a pusztaságnak azon részétől, ahol nincsenek növények csak öklömnyi kövek, ez itt az út. Nem vagyok biztonságban, de hajt a lelkesedés, hogy jó fényképeket készítsek, lábam a földbe gyökeredzik, nem mozdulok, amíg meg nem érkezik Kakuszi Zsolt és Kakuszi Csaba az első Magyarországra hozott Ford Fiesta S2000 fedélzetén. A dimbes-dombos táj miatt néha másodpercekre eltűnik szemem elől a kis méregzsák, sokszor csak a hangokból következtetek a helyzetére. Egyre erősödő ropogás és durrogás jelzi, hogy érkezik, majd hirtelen előbukkan az utolsó dombocska tetején, lágyan elemelkedik a kavicsos felszíntől, ahova úgy esik vissza, mint távolugró a homokágyba. A többit már nem látom, fejvesztve rohanok a golyózáporként hulló kövek és a porfelhő elől. Ezek a pillanatok tömény adrenalin-fröccsként robbannak szét az ember testében, ez az, amiért rajongók milliói állnak világszerte a ralipályák szélén.
 

Nekem ezek mégis szinte minden eddiginél különlegesebb percek, tudom, hogy a következő kör az enyém, én ülhetek a navigátor helyére. Sok kérdés merül fel ilyenkor az emberben, én főként azon morfondírozok, hogy vajon Zsolti velem is ugyanúgy mindenen áttolja-e a kis Fiestát, mint az előző klienssel?!
 

Iszonyú forróság ömlik ki a motorból és a féktárcsákból, amikor az alapjáraton gurgulázó Fiesta S2000 megáll mellettem. Az egyik szerelő gyorsan átvizsgálja a gumikat, miközben a csapat egy másik tagja Zsoltival vált pár szót a beállításokról. Ezalatt megkapom a „Darth Vaderes” Peltor bukósisakot, és az utasfülkébe préselem magam a bukócsövek között. Rendesen meghúzom a hatpontos öv csatjait, már így is alig kapok levegőt, de Csabi még mindenhol ránt rajta egyet, hogy az utolsó szussz is kiszoruljon mellkasomból. Bedugja sisakomba az átbeszélő csatlakozóját, Zsolti mosolyogva üdvözöl a fedélzeten. Figyelmeztet, hogy ha megijedek, akkor is csak a taposólemezt rugdossam, ha túl gyors a tempó, kocogtassam meg a vállát nyugodtan. Lassítani? Na persze, gondoltam magamban. Ültem én már raliautóban, ráadásul felfagyott szerpentinen egy hátsó kerekes Asconában, úgyhogy volt némi elképzelésem, hogy mi várhat rám a kanyarokban, amikor megindulunk keresztbe.
 

Arra viszont nem számítottam, hogy az első kanyarig van háromszáz méter egyenes, aminek a végén már tiltáson üvölt a feltöltés nélküli kétliteres, négyhengeres motor. Az FIA szabályainak megfelelő erőforrás óránkénti 167 kilométeres végsebességgel repíti az 1,2 tonnás versenyautót, ami szó szerint repül a gödrök tetején, így meglepően kényelmes az utazás. Furcsa érzés, de ekkora tempónál is biztonságban érzem magam, nagyon mélyen és meglepően hátul, a B-oszlop vonalában ülünk. Ámulva figyelem, ahogy Zsolti megfogja a féktávon ugrándozó Fiestát, majd játszi könnyedséggel elfordítja a hajtűkanyarban, mindezt úgy, hogy közben jobb kézzel megállás nélkül rángatja a hatfokozatú szekvenciális sebességváltó karját. Én csak utazom, lobog a fejem a nyakam végén, minden mást helyükön tartanak az övek, jó mulatság ez, férfiembernek való. Örülök, hogy a kanyarban végre egy kicsit kilinccsel előre is megyünk, legalább én is látok valamit a külvilágból. Keresem előttünk az utat, de nem találom, mert egy nagyobb bokor tövében eltűnik. Vészesen közeledik a bokor, az út még mindig sehol, elkezdek aggódni. Vakon repülünk be a bokor mögé, itt valami olyasmi szerepelhet Csabi itinerében, hogy „bal kettő elhiszed” vagy „balon a bokor tövön, tempó, bizalom”. Itt egy tizedmásodperce kikapcsolnak az érzékszerveim, valahol legbelül most épp „elhiszem”. Várom a becsapódást, de a gyomrom liftezésén kívül semmi nem utal a repülésre, olyan lágyan fogunk talajt. Nem sok idő jut röppályánk elemzésére, amint az egyik kerék eléri a felszínt és megkapaszkodik, az Xtrac összkerékhajtás úgy rántja tovább a versenyautót a pilóta által diktált irányba, mintha zsinóron húznák. Sokszor halljuk versenyzők szájából, hogy határon autóznak, de ezek után elképzelésem sincs, hogy hol lehetnek ezek a határok, illetve, hogy léteznek-e egyáltalán. Az első fél perc után természetesnek veszem, hogy százzal-száztízzel pattogunk jobbra-balra a murvás úton, mialatt a Fiestában többet tanulok a G-erőkről, mint középiskolai és egyetemi tanulmányaim alatt összesen.