Gomba módra

A Rijekától alig 20 kilométerre fekvő Risnjak Horvátország talán legkevésbé ismert, legkevésbé látogatott nemzeti parkja. 64 km² vadon, ahol sosem folyt fakitermelés, amit még nem tett tönkre a tömegturizmus. Olyannyira elfeledett, hogy a beutazásunk célját firtató határőr is meglepetten visszakérdezett, mit is akarunk mi ott csinálni, esetleg kutatók vagyunk? Persze az ilyen emberek nem értenek semmit rovatunk lényegéből.

Felkészültünk a helyi körülményekre. A legfontosabb az esőálló ruházat, errefelé ugyanis az év száz napján esik a hó, a maradék jó részén pedig különböző intenzitású eső. A készüléshez szintén hozzátartozik az otthonról hozott bor, mivel a helyi boltban a legjobb minőségű is dobozos kiszerelésben kapható. Először azt hittem tej, de gyorsan felvilágosítottak (Festa, bijelo stolno vino - 12 kuna). Figyelni kell a vezetésre is, a kanyargós hegyi betonutak esős időben nagyon csúsznak, s ha nem vigyázunk könnyen valamelyik korlátba ékelődve találjuk magunkat – jobb esetben, hiszen legtöbbször nincs is korlát.

A ködben úszó erdő errefelé standard kellék

Négy nap. Szokásunktól eltérően laza időbeosztást terveztünk, első napra csak az utazás, semmi egyéb. A célt elvéteni nem lehet, alaposan ki van táblázva. Kényelmes utazás, gyakorlatilag egyedül vagyunk az úton. Csak Zágráb magasságában élénkül meg kicsit a forgalom, de az sem vészes. Ősszel senki nem jön Horvátországba? Láthatólag nem, a helyiek meg nyilván nem használják az autópályát.

Crni Lug-ban foglaltunk szállást, mellesleg ez a nemzeti park főbejárata is, úgy tűnik, jobb helyet nem is találhattunk volna. Szállásadónk rendes embernek tűnik, a papírmunka lerendezése után körbemutatja a házat, majd erélyesen ránkszól, hogy érezzük otthon magunkat, a házban mindent megtalálunk. Ha valamit mégsem, akkor kutassunk nyugodtan vagy szóljunk neki. Aztán jelzi, hogy ezek a hónapok elég zordak errefelé, de szerencsénk lesz, mert holnapra csak kisebb eső várható. A legjobb az lenne – mondja – ha tavasszal visszajönnénk, olyankor ezerféle virág borítja az erdőt, akkor a legszebb a park. Télen veszélyes bemerészkedni, a többméteres hó gyalog is megtréfálja az embert, autóval pedig egyenesen lehetetlen a közlekedés. Így ősszel, októberben-novemberben gombákat érdemes keresni, de ha ügyesek vagyunk, láthatunk hiúzt vagy farkast is. A gombákra egyébként készültünk, nemrég vásárolt gombahatározóm a fél táskát elfoglalja (nem is, csak a súlya olyan, hogy úgy tűnik).

A falakon farkas- és medvebőr lóg, az asztalon pedig valami helyi italkülönlegesség vár ránk. Néhány hasáb fát teszünk a tűzre, magunk fűtünk, ahogy ilyen helyen illik.

Második nap a park legmagasabb csúcsára, a Veliki Risnjak-ra (1528m) szeretnénk felmenni. A térkép szerint ez néhány kilométeres gyalogtúrát jelent, ráadásul időnk mint a tenger. Vagy legalábbis itt az elején még ezt gondoljuk, mint később kiderül, nagyon tévedünk.

Az őszi erdő fantasztikus, teljesen más színek, mint otthon. Hogy ez mitől van, érthetetlen. Nekiállunk gombákat fényképezni, szinte minden lépésnél újabb fajokat találunk. Viccesen nézhettünk ki, mindannyian guggoltunk, hasaltunk, térdeltünk az erdőben, hogy jó makrók készüljenek. Természetbúvár-szakkör. Gerald Durrell boldog lenne. Igazából mi is azok vagyunk.

Kicsit magasabbra érve már kopaszok a fák és egyre nagyobb sziklákkal találkozunk. Sűrű köd mindenfelé, de biztatjuk egymást: mire felérünk a csúcsra, úgyis felszáll. Így nemhogy hiúzt nem látunk, de egymást is alig. A turistaút kijelzése nem túl bonyolult (a kijelölt útról pedig „letérni tilos”): Az összes út piros karika, bármerre is megyünk. Nem probléma, mindig tudjuk, hol vagyunk és merre kell fordulni. Kicsit el is gondolkozom, odahaza mi értelme annak a sokféle színű jelzésnek.

Ritka pillanat: kilátás az egyik szikláról. Se eső, se köd. Pedig ez is ezen a túrán készült

Itt még a helyes úton, ekkora túrista jelzést még mi is észreveszünk és a Veliki Risnjak csúcs-sziklái panoráma nélkül

Viszonylag hamar fölérünk a csúcs közelében épült menedékházhoz. Idáig senkivel nem találkoztunk, itt viszont nagy a forgalom. Nyilván egy másik úton jöttek fel, de az is lehet, hogy a korábbi idényből maradtak itt vagy már itt születtek. Itt váltunk belépőjegyet a parkba, nem mintha valaki ellenőrizné. Becsületkasszás, de mi rendes srácok vagyunk, rendszeres olvasóink tudják ezt jól. Iszunk egy teát, lepecsételjük a térképünket, majd a törpefenyők között felkapaszkodunk a csúcsra. Fölfele menet a szembejövők közül többen is magyaráznak valamit. Horvátul persze. Mi nem értünk egy kukkot sem. Az egyik még egy fényképet is mutogat. Fent, a csúcson aztán rájövünk, mit akartak velünk közölni. A köd természetesen nem szállt föl, semmit nem látni, csak a sziklát, amin állunk. A fényképen nyilván a panorámát mutogatták: „ilyen lenne normál esetben, ti meg miért ilyenkor akartok felmenni, gyerekek?”. Nagyon nem lepődtünk meg, elvégre valami hasonlóra számítottunk. Jobbat reméltünk, de erre készültünk. Ősz van és ez híresen csapadékos hely. Tartva magunkat rovatunk egyik jelszavához megfogadjuk, hogy „ide még visszajövünk” valamikor.

Lefelé másik úton indulunk és persze ösztönösen rossz irányba (rendszeres olvasóink ezt is sejtették). Eltévedünk, méghozzá különösebb erőfeszítés nélkül. Az ösvény egy idő után egyszerűen megszűnik, de már sokat jöttünk ahhoz, hogy visszaforduljunk. Annyira rossz helyen mégsem lehetünk, ugyebár… Valami rég nem használt turistautat találunk, elhalványult jelzéseit próbáljuk követni. Nehéz terep, sok időt vesztünk. Mostmár az is kérdés, kiérünk-e sötétedés előtt (előbb említett rendszeres olvasóink bólogatnak, „hát igen, mindig ez van, ezek a srácok a Deák téri metró-aluljáróban is eltévednének”). A gombákra már egyáltalán nem figyelünk, más lett a központi téma.

Végre belefutunk egy ma is használt útra, de fogalmunk sincs, hol vagyunk. A jelzés? Piros karika, mint rendesen. Iránytű nincs, a szálláson hagytuk, még azt sem tudjuk, merre van észak. Most értem meg, miért lenne jó többféle szimbólumot használni. Legalább azt tudnánk, melyik útra érkeztünk meg. Rövid vita után elindulunk az egyik irányba, bár erre szavaznak kevesebben, de végül én vagyok az erőszakosabb. Szerencsénk van, hamarosan találunk egy eligazító-táblát és onnantól már egyszerű. Nem sokon múlott az erdőben éjszakázás. A laza kirándulásból kemény gyaloglás lett, otthon mindenki gyorsan ágyba zuhan.

Másnap a Kupa-folyó forrásához indulunk. Helyi híresség, meg kell nézni. Nem mintha nem láttam volna már elég forrást, de valamiért erre nagyon büszkék a helyiek. Razloge kis falu a nemzeti parkban, idáig betonúton is el lehet jutni. Élvezettel vezetünk a kanyargós hegyi részeken, vörös-sárga-barna levelek hullanak körülöttünk, többször is fantasztikus kilátás tárul elénk. A településről kb 30 perces sétával lehet elérni a forrást (közben persze eddig nem látott gombákat találunk).

Odaérünk, meglepődünk. Kis csőre számítottam, amiből csordogál a víz. De nem, a forrás egyből zubogó folyóként indul. A tábla szerint másodpercenként 1200 (tehát ezerkétszáz, nem tévedés!) liter víz tör a felszínre. A folyó gőzölög, tolkien-hangulatú párával borítva a környéket. Hogy mitől, rejtély: hőmérséklete mindössze hét fok.

A forráshoz vezető híd és gőzölgő vízfelszín közvetlenül a forrásnál

Az előző napi elmaradt csúcs-kilátásért kárpótol a forrás és környéke. Hogy nyáron is ilyen lebilincselő-e, nem tudom, lehet ismét csak szerencsénk van. Érthetetlen, mitől van a víznek ennyire erős azúrkék színe, érthetetlen, hogy lehet a faleveleknek ennyi árnyalata. Pecsétet itt is találunk, ráütjük a térképünkre, majd visszaindulunk Crni Lug felé.

Aznapi program a könnyen végigjárható Leska nevű geológiai-botanikai tanösvény is, ahol a park minden jellegzetessége felvonul. Búvópatak, víznyelők, hatalmas fák és természetesen gombák minden mennyiségben. Galambgomba, pereszke, galóca, őzlábgomba, trombitagomba, kis pöfeteg. Sokat be sem tudunk azonosítani. A séta második felében már rendesen esik az eső, ahogy vártuk.

Utolsó nap már reggel hatalmas égszakadás ébreszt minket, ha ilyen lett volna eddig is, ki sem tudtunk volna mozdulni a házból. Bőrig ázunk, amíg beszállunk a kocsiba. Úgy tűnik, ezek a hónapok tényleg elég zordak errefelé. No, de megfogadtuk, hogy „ide még visszajövünk” valamikor. Valamikor, amikor szebb idő lesz.

Az írás eredetije az Autóteszt 2007 januári számában jelent meg.

Az Országjáró rovattal kapcsolatos megjegyzéseket, ötleteket, kérdéseket, kritikákat a pechtol(kukac)autoteszt.com mailcímre várjuk.